Tizedik fejezet.

*Breana szemszöge*

Az ébresztőmre keltem. Kikapcsoltam és nehézkesen kiszálltam az ágyból. A gardróbba sétáltam és kivettem pár ruhadarabot és a fürdőbe vonultam készülődni. A hajamat begöndörítettem és egy natúr sminket is felraktam.

Lementem a konyhába, csináltam pirítóst és írtam egy üzenetet Madisonak, mire felébredne.
Felkaptam a táskám és elindultam az üzletbe. Imádok ott dolgozni. Valószínűleg azért, mert az enyém.
...

Halk csilingelést hallottam. Valószínűleg jött egy vendég.
Visszaakasztottam a ruhát a fogasra és az előtérbe sétáltam.
Meglepetésemre Niall állt egyedül a pult előtt, nekem háttal állva.
-Szia! Hát te?-kérdeztem kíváncsian.
-Oh! Szia! Hozzád jöttem. Remélem nem baj.-kapta felém fejét.
-Nem, dehogyis.-mosolyogtam rá.-Gyere beljebb.-invitáltam át a másik szobába.-És miért jöttél?-ültem le a kanapéra és megpaskoltam magam mellett a helyet.
-Kérdezni szeretnék valamit.-ült le.
-Igen? És mit?-kérdeztem rá, mert csak maga elé bámulva ül és nem szólal meg.
-Öhmm...lenne kedved eljönni ma este vacsorázni? V-velem.-tette hozzá zavartan.
-Persze, van.-feleltem boldogan.
-Huh, akkor jó.-könnyebbült meg.-Na, de nekem menni kéne. A fiúk azt sem tudják, hová mentem.-állt fel.
-Kikísérlek.-követtem példáját.
Kimentünk a szobából, átsétáltunk az előtéren és kinyitottam neki az ajtót, ami aranyosan csillingelni kezdett.
-Akkor 7 órára érted megyek.-mondta az ajtóban.
-Rendben.-mosolyogtam.
Lediktáltam neki a címem és elköszöntünk. Megvártam míg lefordul a másik utcába és visszamentem dolgozni.

*Madison szemszöge*

Nagyon ritkán adatik meg az életemben, hogy azt mondhatom: "kipihenten keltem".

A szekrényhez sétáltam és előhalásztam egy ruhát. Beszaladtam a fürdőbe. Megmosakodtam, kifésültem ahajm és felvettem a ruhát. Visszamentem a szobába és megnéztem magam a tükörbe. Csinosabban öltöztem fel mint szoktam. 

Leszaladtam a konyhába, mivel Harry nem volt a szobába és nem hinném, hogy köszönés nélkül elmenne.

-Szia.-köszöntem a háta mögül.

- Jó reggelt, szépség.-köszönt mosolyogva. 

Bókján halványan elmosolyodtam és leültem az asztalhoz az egyik bárszékbe.

-Mi jót csinálsz?-kíváncsiskodtam.

-Meleg szendvicset. Szeretném, ha ennél belőle.-pillantott rám, immár komoly arccal.
Nem feleltem. Ha elutasítom megbántom vele, de tudja jól, hogy nem szeretném. Tanúja volt tegnap.
-Madison-ült le mellém.-Ezt kezeleni kéne-kezdett bele a papolásba amit mindig megkapok Petertől.
-Ne!-szóltam rá.-Ne kezd te is. Mindig megkapom, hogy "orvsohoz kéne menned". Nem akarok. Nme gondolod, hogy már rég kezelésen lennék, ha elmentem volna? De nem akarok. Nem akarok intézetbe kerülni. Nem akarok ugyan olyan emberek közé menni, mint amilyen én vagyok. Tudom, hogy ezzel másnak okozok gondokat, de nem szándékosan.-fejeztem be és Harryt magára hagyva kiszaladtam az udvarra, be a kisházamba és leültem a festő állványom elé.
Kezembe vettem az ecsetem és, csak festettem. Nem volt kitűzött célom, elképzelés, hogy még is mit szeretnék ebből kihozni, csak festettem.
...

Még pár ecset vonást ejtettem a vásznon és késznek nyilvánítottam a festményt. Hátrébb álltam és így csodáltam, mit alkottam. Nem lett rossz.  Eyg lány volt rajta és rengeteg szín. Mind dominált az anyagon.
-Gyönyörű lett.-hallottam halk, rekedt hangját.
-Köszönöm.-motyogtam orrom alatt.
-Nem akartalak megbántam, csak nem jó ezt így látni. Szenvedsz. Lassan csont és bőr leszel, a végén meg majd kórházba kerülsz, infúziókra kötve, ágyhoz láncolva. Nem lenne jó, Madison.-közölte velem az egyértelműt.
-Tudom.-feleltem csendesen.
-Az önbántalmazásodról nem is beszélve. Mi lesz ha egyszer mélyebbre vágsz a kelleténél és elvérzel?-folytatta.-Bele is halhatsz.
-Tudom.-vágtam rá dacosan.-Nem kell kioktatni ezekről. tisztában vagyok a következményekkel. Azt hiszed nem gondolkoztam még azon, hogy szándékosan mélyebbre vágok? Számtalanszor eljátszottam a gondolattal, hogy véget vetek minden szenvedésemnek. De nem tudom, megtenni. Nem tudom itt hagyni Bree-t, Petert és Timmyt. Nem tudnám végignézni azt, hogy Bree szenved, miattam.-tört ki belőlem.
-Akkor miért teszed?-kérdezte meg.
-Mit érdekel az téged.-rivalltam rá, immár könnyes szemmel, de még nem sírtam.
-Mert szeretnék törődni veled.-felelte hangosabban.
Válaszán ledöbbentem. Még hogy velem bárki is törődni szeretne?!
-T-tessék?-hitetlenkedem.
-Igen. Bármily meglepő szeretnék veled törődni. Megszeretnélek jobban ismerni. Biztos vagyok benne, hogy nem ilyen voltál egész eddigi életedben. Szeretném visszahozni a régi Madison-t.
Szeretném, ha közelebb engednél magadhoz. Majdnem annyira mint, Bree-t.-hadarta szemebe nézve.
-Komolyan mondod?-kérdeztem szinte suttogva.
-Igen. Nem voltam még ennél komolyabb soha.-mondta magabiztosan.
-Rendben.-bólintottam miszerint megértettem mit mondott.
-Megengeded?-kérdezte meg óvatosan miközben karját széttárta.
Mosolyogva oda bújtam hozzá. Fejemet mellkasához dörgöltem Ő pedig állát fejemre helyezte.
Gyengéden simogatta a hátam és egy puszit lehelt a fejem búbjára. Szorítottam hátul pólóján és még jobban hozzá bújtam.
-Segítek neked.-búgta fülembe.
-Köszönöm.-motyogtam mellkasába, amire kicsit felnevetett.